Sziasztok!Nagyon sajnálom, hogy nem a múlt héten hoztam a részt, de közbe jöttek itt dolgok!
De!Ez a rész most hosszabb lett, mint a többi, ugyanis pontosan 1700 szóból áll!
Remélem elnyeri a tetszéseteket!:)
Mi van velem?
Na nem azt mondom, hogy egy sötét szobában ébredtem, mert ez
így nem igaz. A „szoba” fehér színű volt és azt a tipikus kórházi szagot
éreztem. Megpróbáltam felülni, de a fejem iszonyatosan sajogni kezdett. Kicsit
megszédültem, ezért gyorsan visszahajtottam fejemet a kényelmetlen, párnának
nevezett anyagra. Megvártam, amíg a fájdalom enyhül egy picit, majd oldalra
fordítottam még mindig sajgó fejemet. Rögtön rájöttem, hogy egy kórteremben
fekszem és nem voltam egyedül. Az ikrek a másik ágyon aludtak, de Dylan lába
Scott fejénél kötött ki és ez ugyanígy fordítva. Anya is ott volt csak Ő a
széken helyezkedett el. Szemei le voltak csukódva, ezért lekövetkeztettem, hogy
az igazak álmát alussza. Apa volt az egyetlen, akit nem láttam a kórteremben.
Félreértés ne essék nem igazán hiányzott. Aztán később rájöttem, hogy itt van,
ugyanis bejött egy orvossal a háta mögött.
- Mint egy sza…Hát ömm..Nem vagyok a legjobb állapotban!
- Értem! Esetleg rosszul van..?
- Nem, viszont
irtózatosan fáj a fejem és nem emlékszem, hogy miért kötöttem ki itt -
mutattam körbe.
- Agyrázkódása van, legalábbis volt. Pontosan mi sem
tudjuk, hogy mi történt magával, ugyanis egy korombeli férfi hozta be magát, de
nem mondta, hogy mi történt.
- Milyen férfi?
- Hát, mint említettem korombeli lehetett. 40 év körüli, talán
még fiatalabb.
- Ezzel nem sokat segített! - húztam el a szám.
- Khmm… - na tessék! Drága apukámnak mindenbe bele kell
szólnia. - Beszélhetnék a lányommal egy kicsit négyszemközt? - kérdésnek szánta,
de mindenki tudta, hogy nem az volt. Anya és az ikrek már akkor felébredtek,
amikor megszólaltam.
-Természetesen Mr.Blake! - szólt a doki. – Majd később
megvizsgálom a lányát! - ezzel anyáék ki is mentek a folyosóra, de Dylan még odaszólt,
hogy hoznak nekem kaját. Habár nem voltam éhes, de azért bólintottam.
- Viselkedhetnél illedelmesebben is!
- Igen? - borultam ki. – Te pedig jó lenne, ha nem dugnád le a nyelved, a titkárnőd torkán! - emeltem fel a hangom. - És ki tudja, hogy még mit műveltek! - morogtam.
- Ne ilyen hangosan! Még anyád meghallja! - próbált csitítani.
- Had hallja! Legalább megtudja, hogy milyen emberhez ment
hozzá!
- Ezt nem értheted Madds!
- Mit nem értek? Ki szerettél anyából és… - próbáltam folytatni, de apa olyat mondott, amin nagyon meglepődtem.
- Anyád terhes!- szinte már kiabált. - És…én…nem is tudom... - meglepett arccal néztem rá. Szóval azért evett mostanában anya olyan sokat. De ez még mindig nem mentség arra, hogy megcsalja!
- De…De…Mióta?...És hogyan?...Vagy, mi?... – elcsuklott a hangom, ugyanis visszajöttek anyáék. Dylan odanyújtott egy szendvicset, de én rá sem bírtam nézni az ételre. Mosolyogva elvettem a nekem szánt uzsonnát, majd leraktam az ágy mellet lévő kis, fehér szekrényre.
- Mi ez a feszült hangulat? - kérdezte anya. - Tudom, hogy kórházban vagyunk, de jobban örülhetnétek, hogy Maddy jól van! - mosolygott rám kedvesen. Sajnos én akárhogy is próbálkoztam, nem sikerült mosolyognom. Nem tudtam. Keserű ízt éreztem a torkomban és nem csak az elviselhetetlen ízű szendvics miatt, amit időközben elkezdtem eszegetni. Hanem azért, mert nem tudtam, hogy mit szóljak ehhez az egész szituációhoz. Scott váratlanul megtörte ezt a roppant kínos csendet egy roppant balhé szagú vallomással.
- Ömm…izé…Szóval…Az van – anya és apa – hogy kaptam egy igazgatói…intőt!- húzta el a száját. Na ezzel beletrafált!Ha azt mondanám, hogy anya csak azon akadt ki, hogy az igazgató milyen kegyetlen az ő kicsi fiával, akkor biztosan hazudnék. Scott valószínűleg ebben reménykedett, csak hogy ez nem vált be neki. Ha éppen életveszélyben is lennénk, akkor is le ordítaná Scott fejét. Ahogy apa is. Végül is melyik szülő nem kapná fel a vizet egy intő miatt? De én tudom, hogy Scott csak engem akart védeni. Hogy miért azt nem tudom. Lehet, hogy látta vagy érezte, hogy nem stimmel velem valami és ezért magára vonta a szüleink figyelmét. Akármiért is tette én jó testvérnek tartom. És nem azért, mert példamutató bizonyítványa lesz. Ez még viccnek is rossz.
- Mit nem értek? Ki szerettél anyából és… - próbáltam folytatni, de apa olyat mondott, amin nagyon meglepődtem.
- Anyád terhes!- szinte már kiabált. - És…én…nem is tudom... - meglepett arccal néztem rá. Szóval azért evett mostanában anya olyan sokat. De ez még mindig nem mentség arra, hogy megcsalja!
- De…De…Mióta?...És hogyan?...Vagy, mi?... – elcsuklott a hangom, ugyanis visszajöttek anyáék. Dylan odanyújtott egy szendvicset, de én rá sem bírtam nézni az ételre. Mosolyogva elvettem a nekem szánt uzsonnát, majd leraktam az ágy mellet lévő kis, fehér szekrényre.
- Mi ez a feszült hangulat? - kérdezte anya. - Tudom, hogy kórházban vagyunk, de jobban örülhetnétek, hogy Maddy jól van! - mosolygott rám kedvesen. Sajnos én akárhogy is próbálkoztam, nem sikerült mosolyognom. Nem tudtam. Keserű ízt éreztem a torkomban és nem csak az elviselhetetlen ízű szendvics miatt, amit időközben elkezdtem eszegetni. Hanem azért, mert nem tudtam, hogy mit szóljak ehhez az egész szituációhoz. Scott váratlanul megtörte ezt a roppant kínos csendet egy roppant balhé szagú vallomással.
- Ömm…izé…Szóval…Az van – anya és apa – hogy kaptam egy igazgatói…intőt!- húzta el a száját. Na ezzel beletrafált!Ha azt mondanám, hogy anya csak azon akadt ki, hogy az igazgató milyen kegyetlen az ő kicsi fiával, akkor biztosan hazudnék. Scott valószínűleg ebben reménykedett, csak hogy ez nem vált be neki. Ha éppen életveszélyben is lennénk, akkor is le ordítaná Scott fejét. Ahogy apa is. Végül is melyik szülő nem kapná fel a vizet egy intő miatt? De én tudom, hogy Scott csak engem akart védeni. Hogy miért azt nem tudom. Lehet, hogy látta vagy érezte, hogy nem stimmel velem valami és ezért magára vonta a szüleink figyelmét. Akármiért is tette én jó testvérnek tartom. És nem azért, mert példamutató bizonyítványa lesz. Ez még viccnek is rossz.
Másnap már Gracékkel együtt sétáltunk a suli felé.
- Na és? Mi történt a suliban, amíg én enyhe agyrázkódásban
szenvedtem? – kérdeztem tőlük gunyoros vigyorral.
- El se hiszem, hogy ezt mondom, de…- kezdte Zack kicsit megilletődött hangnemmel. – De Harold egész végig minket kérdezgetett, hogy mi van veled.
- És ehhez még pluszba hozzátenném, hogy eléggé kétségbeesett volt – vigyorgott Grace.
- Hát…lehet, hogy hiányoztam neki! – emlékeztem vissza a nagyon is hihető vallomására.
- Ááá…Harold? Szerintem csak megjátszotta! Kizárt dolognak tartom, hogy bárki miatt is kétségbeesne! – rántott vissza a valóságba barátnőm. Van benne valami, amit mond. Talán igaza van és Harold csak játszik vele. Habár a fiúnak mindig is a jó nők és a pénz járt a fejében – legalább is ezt állította – azon kívül senki nem tudta megállapítani, hogy a fiúnak milyen érzései vannak.
- El se hiszem, hogy ezt mondom, de…- kezdte Zack kicsit megilletődött hangnemmel. – De Harold egész végig minket kérdezgetett, hogy mi van veled.
- És ehhez még pluszba hozzátenném, hogy eléggé kétségbeesett volt – vigyorgott Grace.
- Hát…lehet, hogy hiányoztam neki! – emlékeztem vissza a nagyon is hihető vallomására.
- Ááá…Harold? Szerintem csak megjátszotta! Kizárt dolognak tartom, hogy bárki miatt is kétségbeesne! – rántott vissza a valóságba barátnőm. Van benne valami, amit mond. Talán igaza van és Harold csak játszik vele. Habár a fiúnak mindig is a jó nők és a pénz járt a fejében – legalább is ezt állította – azon kívül senki nem tudta megállapítani, hogy a fiúnak milyen érzései vannak.
- Na, mindegy! Inkább meséld el nekünk, hogy mi is történt
pontosan! – nézett rám komolyan barátnőm. Elmondtam az egészet, hogy mi
történt, habár nem sokra emlékeztem. Lényegében csak elestem és ennyi. A
kórházas incidenst, ami alatt az apuval történt beszélgetést értem, azt nem
mondtam el nekik. Habár Ők a legeslegjobb barátaim, azért vannak dolgok, amiket
még velük sem oszthatok meg. Időközben odaértünk a sulihoz, majd bementünk.
Ahogy végigsétáltunk a folyosón éreztem a többiek pillantását. De ezt már
megszoktam! Nem azért szoktak megnézni, mert olyan „hű, de menő lennék”. Nem!
Azért, mert köztudott, hogy én vagyok a második végzős, aki még szűz. Elég
érdekes sulink van ahhoz képest, hogy ez egy elég drága suli. Mondjuk, Ide az
erős hármasok kerülhetnek be minimum. Szóval nem azon van a hangsúly, hogy
kitűnő tanuló legyen az a diák, akit felvesznek. Ááá. A lényeg, hogy a szüleid
sok pénzt adományozzanak az iskolába. A szüleim eredetileg nem ide akart
járatni és nekem sem ez a suli volt az álmom, de mivel jóba van Grace apjával –
aki egyben az igazgató is – ezért egyből fel is vettek ide. Habár úgy jöttem
ide, hogy matekból csak egy erős kettesem volt. De még jó, hogy protekciós
lettem, mondjuk nem lett volna rossz, ha az átlagom miatt vesznek fel. Az, az
igazság, hogy csak matekból vagyok pocsék tanuló. A többi jegyem szinte csak
5-ös. De mindegy is, hagyjuk most a jegyeket. Szóval! Mikor a terembe értünk
még nem volt bent Mr.Hemmings. Leültem a helyemre és elővettem az egyik kedvenc
könyvemet. Annyira belemerültem A két város regényébe, hogy észre sem vettem,
hogy becsöngettek. Grace megbökdöste a vállamat a tollával mire felnéztem. A
terembe nem Mr.Hemmings jött be, hanem egy fiatal, körülbelül 23 éves férfi.
- Sziasztok! Neal Mathers vagyok! Az új helyettesítő tanár!
– mutatkozott be mély, kissé rekedtes hangján közbe mosolyra húzta a száját.
Olyan szép a mosolya! Mondjuk ezt nem csak én vettem észre, ugyanis az osztályban
tartózkodó lányok szinte egyszerre sóhajtottak fel. Kivéve Gracet, Lenát és Cloét. Grace ugye részben Zack miatt, részben pedig, mert nem az ilyen pasik jönnek be neki, mint
Mr.Mathers, vagy ahogy Ashley mondta: Mr.Dögös. Találó, csak hát… na! Cloe pedig
gót, így hát érthető. Lena meg… nos Lena… őt annyira nem ismerem, hiszen
visszahúzódó lány és nem nagyon beszélget senkivel, ráadásul félig japán
származású.
Mikor vége lett az órának, gyorsan kiszaladtam a mosdóba. Hirtelen
valamiért rosszul lettem, így hát berohantam az egyik wc fülkébe és kihánytam
magamból a mai reggelimet. Nem értettem, hogy mitől lehettem rosszul. Hiszen
csak a szokásos reggelimet ettem. Mikor már viszonylag helyre álltam és minden
kiadtam magamból, odasétáltam a mosdókagylóhoz és megmostam az arcom. Még egy
darabig csak ott álltam a tükör előtt, mint egy rakás szerencsétlenség. Aztán,
ahogy bejött Ashley, Zoey és Diana én úgy mentem ki. Lassan sétáltam végig a
folyosón és igyekeztem kikerülni a velem szembejövő diáktömeget, de egyszerűen
olyan szinten szédültem és fájt a fejem, hogy meg kellett álljak egy
pillanatra. Valószínűleg rossz helyen álltam meg, ugyanis az egyik tizedikes
nekem jött és mikor már azt hittem, hogy hátrazuhanok, egy erős kéz megóvott az
eséstől. Ahogy ráestem az erős karokra, szembenézhettem a kezek gazdájának a
szempárjával. David volt az, aki elkapott. Egy hang sem jött ki a számból és
azt hittem elájulok, mivel a fejfájást és a szédülést még az is fokozta, hogy
egy fiú a karjaiban visz valahova. Miközben kicsit elkábultam, Dave felvett a
karjaiba és kivitt a suliból. Teljesen nem voltam magamnál, ugyanis elkezdtem
birizgálni a haját és hülyeségeket beszéltem.
- Olyan jó hajad van! Dús és szexi! Bírom, ha egy pasinak
szexi haja van! Te is szereted a dús hajakat? Mintha egy puha vattacukorban
turkálnék! Olyan jó lenne most enni egy vattacukrot!
- Hé, hé kislány! Minden rendben Maddy? – kérdezte egy kis
aggodalommal a hangjában.
- Persze, én remekül vagyok! Sőt! Szuper, fantasztikusan, kielégítően, ragyogóan jól! – nem tudtam, hogy mi van velem. Nem azt mondtam, amit
szerettem volna, hanem egy másik "énem" beszélt.
- Értem! Akkor én most szépen hazaviszlek, te pedig csöndben
maradsz! – hangja nyugtató, de egyszerre határozott is. Berakott egy kocsiba,
majd én szót fogadva csöndben maradtam. Az út számomra egy örökké valóságnak
tűnt, pedig mindössze csak 5 perc volt. Mikor megálltunk a házunk előtt azt
akartam kérdezni Davetől, hogy honnan tudja azt, hogy hol lakom, de a másik
énem egészen mást mondott.
- Nem akarsz bejönni? Bevihetnél úgy, mint egy hercegnőt! –
vigyorogtam, mint a tök, pedig belül igazán csak dühöngtem. A testem és a
hangszálaim is ellenálltak az eszemnek és a szívemnek. Bármit is parancsoltam
magamnak, nem jött be. A testem nem azt csinálta, amit én akartam. Dave kivett
a kocsiból, de én előtte kiszedtem a zsebemből a kulcsomat és odanyújtottam
neki. Ő elvette és felkapott. Újra a biztonságot nyújtó karokban kötöttem ki. A
srác bevitt a házba, majd egyenesen föl az emeletre és be a szobámba. Nem volt
nehéz kitalálnia, hogy melyik az enyém, hiszen rá van írva az ajtómra kívülről,
hogy Madison. Lerakott az ágyamra, de én olyat tettem, hogy még most sem tudom
felfogni, hogy mi a frász ütött belém. Megfogtam a pólóját, amikor fel akart
egyenesedni és visszarántottam magamhoz. Arcunk egészen közel volt egymáshoz,
leheletét éreztem bőrömön.
- Nem maradsz itt? Apáék tárgyalásra mentek két napra
külföldre és az öcséim a nagymamánknál lesz. Teljesen egyedül leszek itthon és
nem szeretek egyedül lenni! – néztem rá kiskutya szemekkel még mindig
önkívületi-állapotban. Mintha részeg lennék, de mégsem.
- Igen, itt maradok! De csak azért, mert látom, hogy nem
vagy valami jó passzban! – suttogta. Igaza van a másik énemnek! Csak, hogy nem a haja szexi, hanem az egész lénye. Istenem! Mi van velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése