Sziasztok! Tudom elég sok késéssel, de az év első napján meghoztam a 12.részt, ami bár nem lett olyan hosszú, azért remélem, hogy tetszeni fog!:)
Pszichopata
Vagy egy percen keresztül
pislogtam némán a sötét hajú fiúra, majd egy nagyon „értelmes” kérdést tettem
fel.
- Mi van?
- Jól hallottad! Csak egy csókról
van szó! – vigyorodott el gúnyosan.
- Nem kérünk a kis játékaidból
Alden! Gyere Maddy, menjünk! – fogta meg a kezemet Dave, de Alden még utánunk
szólt.
- Csak nehogy rájöjjön a kis
titkodra Shaw! Csak nehogy rájöjjön… – röhögött fel a srác, de Dave nem igazán
törődött vele.
- Semmi, mindegy. Nem érdekes… -
rám se nézett miközben beszélt, hanem valami mást vagy valakit követett a
tekintetével. Mikor ugyanarra a pontra néztem, mind David, megakadt a szemem… a
Vezetőn. Szóval követjük. De miért?
- Dave – szólaltam meg egy kis
idő után, mikor már áthaladtunk egy csomó – számomra ismeretlen – szobán.
- Igen? – nézett rám egy
pillanatra a srác.
- Hol vagyunk? Vagy hová megyünk?
– kezdtem el suttogni, nehogy észrevegye a Vezető, hogy követjük.
- Megnyugtató – morogtam
leginkább magamnak. Aztán hirtelen megálltunk. Elsőnek fogalmam sem volt róla,
hogy miért, de aztán rájöttem. A Vezető megállt, és jobbra fordult. Egy sima
fal volt vele szemben, amin egy kép lógott, mi pedig Daviddel elbújtunk egy
oszlop mögé, így volt esélyem jobban megtekinteni a nagyobb helyiséget.
Tulajdonképpen valami aula szerűségre hasonlított, de mégsem az volt. A padlót
különféle mintázatok tarkították, a falakon különböző festmények lógtak, és a
helyiség közepén, a padlón egy hatalmas négyzet mintázat volt látható, benne
egyforma nagyságú négyzetek, így az egész leginkább egy sakktáblára
hasonlított. Aztán kicsit meglepődtem, mivel az egyik négyzetből kissé lassan
kiemelkedett egy ember alakú szobor. De nem sima szobor volt. A karja hirtelen
megmozdult, én meg azt hittem, hogy ott rögtön esek össze. Ez, így most mi? Levágott fejek, illetve karok, mozgó ember alakú
szobrok… mi jöhet még? Aztán
hátrafordultam. Kár volt. – Dave – kezdtem el ráncigálni a mellettem álló fiú
karját.
- Igen? – nézett rám egy
pillanatra, de aztán visszafordult és a furcsa, és egyben ijesztő jelenetet
nézte tovább.
- Azt hiszem… társaságunk van.
~Grace~
Nos, nem egészen így terveztem a
mai napot! Az egyik alak megelégelte, hogy mindig ráléptem a lábára és össze-vissza
hánykolódtam az erősen tartó kezei közt, így egyszerűen leütött. Aztán, amikor
magamhoz tértem, egy ismeretlen helyen találtam magam sajgó fejjel, és
folyamatosan a kezeimet fájlaltam. A kis helyiségben mindössze egy egyszemélyes
ágy, mellette két komód és vele szemben egy koszos, szakadt fotel volt. Az
ágyon én feküdtem, és mivel az egyik komódon egy kis éjjeli lámpa világított,
így láttam, hogy a fotelben egy félszemű alak üldögélt. Mármint az egyik szemén
egy szemkötő volt, és gondolom vagy vak volt félig, vagy csak simán Johnny
Deppnek érezte magát A Karib tenger
kalózaiból.
- Á, hát magadhoz tértél, –
kezdett el ijesztően mosolyogni a pasi – Grace.
- Nem basszus, csak egy alvajáró,
holdkóros idióta vagyok! – mondtam látszólag nyugodtan.
- Azért kissé visszavehetnél a
cinizmusból, kislány! – emelte fel maga előtt a kezeit. – Meglep, hogy nem
csodálkozol azon, hogy tudom a nevedet.
- Nos, gondoltam, ha már ilyen
szívéjes körülmények között kiráncigáltak a kocsiból és ide hoztak úgy, hogy ki
voltam ütve, akkor nyilván a nevemet is tudniuk kell – vettem elő az
„elragadóan bájos” mosolyomat.
- Nem gondoltam volna, hogy
ennyire vág az agyad. Bár Madison mindig is azt áradozta a Vezetőnek, hogy
milyen okos vagy, meg hogy te vagy a legjobb barátnője, meg… - kezdett el elég
fura nyávogós hangon beszélni, de én egy dolgon megakadtam.
- Várjon csak! – emeltem meg a
hangomat. – Mi van Madisonnal? – kerekedtek el a szemeim.
- Ja, hát a kis barátnőd él és
virul nagy sajnálatomra…
- Komoly? – néztem a pasira döbbenten.
- Komoly – mosolyodott el
gúnyosan. – De ha engem kérdezel, akkor már a balesetben meg kellett volna
halnia, és talán nem vesztem el fél szememre a látásom.
- Maga… maga Frank? – esett le
rögtön a szitu.
- Igen... hű, – nézett rám
elismerően – te aztán tényleg egy zseni vagy! – tapsolt kettőt egy gúnyos
mosoly kíséretében.
- De miért van életben? És miért
hozott ide? ... Mit akar tőlem? – bombáztam meg a kérdéseimmel.
- Először is… túléltem a
„balesetet” – mutatott idézőjelet a kezével. – Másodszor… dolgom van veled.
Harmadszor… Segítened kell.
- Nekem? – bólintott. – Magának?
– újra bólintott. – Segítenem? – és harmadjára is bólintott.
- Pontosan.
- Felejtsen el! – röhögtem fel.
- Akkor máshogy mondom, kislány…
- jött oda hozzám, majd ijesztően közel hajolt. – Ha nem segítesz nekem, akkor
a szemed előtt fogom megkínozni a barátodat, majd téged is megöllek! –
suttogta, engem pedig kirázott a hideg. Akkor kezdtem el igazán félni, ugyanis
láttam rajta, hogy nem viccel.
- Rendben – nyeltem egyet.
- Jó kislány! – mosolygott úgy,
mint egy pszichopata. Bár szerintem az is volt. Egy pszichopata.
Ez mindössze három hónapja
történt és nem mellesleg szilveszter van. Az első hónapban még csak aludtam,
ettem és ittam. Gyakorlatilag úgy néztem ki, mint egy nyomorék, bár úgy is
éreztem magam. És mint utóbb kiderült, egy házba voltam bezárva, ami igencsak
elhagyatott volt. Próbálkoztam szökéssel, de ez persze nem jött össze, és
többet már nem kíséreltem meg kijutni. Aztán a második hónapban Frank
folyamatosan tömte belém a gyógyszereket, de később az is kiderült, hogy
egyáltalán nem gyógyszerek voltak, hanem valami kifejlesztett drogos cucc. De
amikor megtudtam, akkor már teljesen mindegy volt. Annyira leépült az
állapotom, hogy gondolkodni is képtelen voltam. Aztán elérkezett a harmadik
hónap. December. Egy normális világban, egy normális életben ilyenkor anyát
elkísérném vásárolni az ünnepekre és feldíszítenénk a házat. Apára rászólnék,
hogy hagyja már abba egy kicsit a munkát, és végezze el ő a férfimunkát, mivel
mi anyával képtelenek vagyunk rá, hiszen anya alapból is kisméretű és törékeny,
én meg még egy kisgyereket sem tudok felemelni úgy, hogy ne fájduljon meg a
kezem. Igen. Minden ilyen normálisan menne, ha nem mentem volna el Aronnal
randizni, és nem kap el ez a pszichopata féreg. Ehelyett ott ültem egy rozoga
széken, velem szemben pedig Frank állt, és egy kamerát állítgatott.
- Na! – csapta össze a tenyereit,
mint aki jól végezte dolgát. – Tökéletesen látni fogják a te elnyűtt
arcocskádat! – jött oda hozzám, és szájon csókolt. Nem tettem ellene semmit.
Azt tett velem, amit akart. Annyi drog került a szervezetembe, hogy még azt sem
éreztem meg, amikor megütött. És még mielőtt azt hinnétek, hozzátenném, hogy
nem. Nem erőszakolt meg. Az eszemben még józan hangocska nem is értette miért,
hiszen mindig megcsókolt, bár én – vagy hát az irányíthatatlan testem – sosem
viszonoztam. De az való igaz, hogy örültem is neki, hogy nem próbálkozott
tovább menni. Reméltem, hogy ez így is lesz. Nos, tévedtem, de ezt majd később.
Frank elszívta a szájában lévő cigit, majd elindította a kamerát és
elkezdett torzított hangon beszélni.
- Üdvözölném Vezetőnk őnagyságát,
de nem teszem meg! Eleget hallottam már, hogy hamarosan megkapom a jutalmamat,
de valahogy sohasem sikerült hozzám juttatni. Ezért közölném a kedves Vezető
úrral, hogy ha nem kapom meg azt, ami nekem jár, akkor ez a csinos, fiatal lány
– aki történetesen a mi imádott Madisonunk legjobb barátnője – ott fogja
végezni, ahol majdnem én a „balesetben”. De előtte párszor a magamévá teszem,
és a nagy élvezetek közepette fogom szétloccsantani a szépséges kis fejét! –
bár amíg az, aki majd a felvételt fogja megnézni, nem látja Frank arcát, én
igen is tökéletesen láttam azt az elvetemült perverz vigyort a képén. Ettől
nagyon megijedtem, és bár a testemet nem tudtam irányítani, azért éreztem, hogy
az egyik ujjam kissé megmozdult, mintha tiltakozni akarna. Frank kikapcsolta a
kamerát, elém lépett és a karjába vett. Kimentünk a sötét helyiségből, majd egy
számomra ismeretlen szobába vitt be, ahol egy hatalmas franciaágy volt. A
takaró és a párnahuzat vérvörös volt, a falak pedig inkább kellemes pirossal
lettek lefestve. A férfi letett az ágyra, majd a kezembe nyomott egy tablettát
és egy pohár vizet. Ösztönösen bevettem a tablettát, majd Frank megszólalt.
- Hormonnövelő. Csak hogy
izgalmasabb legyen az egymással töltött idő. – húzta széles vigyorra a száját.
Közelebb húzódott hozzám, majd elkezdte csókolgatni a nyakamat. Próbáltam ellen
állni, de tehetetlen voltam. Majd mikor Frank már a pólómat akarta feljebb
tolni, váratlanul valaki feltépte az ajtót. Ránéztem az illetőre, akinek a
kezében egy tőr volt, és mindössze csak egy koszos melegítőnadrág volt rajta.
Az egész testére rátapadt a sár, ezért először nem nagyon ismertem fel, de aztán
belepillantottam abba a gyönyörű szempárba, és máris tudtam, hogy ki az. Aron
állt az ajtóban.
Nagyon jó lett :) pont mint az összes többi rèsz ;) várom a folytatást :)
VálaszTörlésAranyos vagy, köszi!:) A kövivel megpróbálok sietni, de nem ígérek semmit.
Törlés